Tartalom: Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Lissa a vérre – viszonylag konszolidáltan – szomjazó mora vámpírok egyik nagytiszteletű családjának egyetlen leszármazottja és túlélője. Rose, aki életét tette fel legjobb barátnője védelmezésére, a dampyr testőrtanoncok sorát erősíti. A vaskapukon kívül a vérszomjas, élőhalott vámpírok, a strigák lesik az alkalmat, hogy elvegyék életüket, és magukhoz hasonlóvá tegyék őket. De a kapukon belül sem veszélytelen az életük: Lissa különleges mágikus képességei legalább annyira megkeserítik a mindennapjaikat, mint a mindkettőjüket megkísértő tiltott szerelem.
Vegyes érzéseim vannak a Vámpírakadémiával kapcsolatban. Egy részről tetszik, olvastatja magát, a történet sodor magával, azonban a karakterekkel nem vagyok kibékülve.
Rose igazi lázadó, aki mindig bajba kerül, amit imádnék, DE nagyon nem tetszik, ahogy szó szerint használja a barátait, mint Masont is, aki fülig szerelmes belé. Emellett irritál, mennyire gyerekes és önző (ami persze nem meglepő 17 évesen, de akkor is). Rose általában előbb cselekszik, minthogy gondolkozna, ami nem is lenne baj, csak néha zavaróan túllő a célon. Viszont imádom a humorát, hogy mindenre van egy-két "jó" szava és képes bármilyen szituációban előállni valami szarkasztikus szöveggel.
Nekem kicsit fura a kapocs közte és Lissa között, néha már túl soknak érzem. Ha már itt tartunk, Lissat nagyon nem szeretem. Számomra ő csak egy elkényeztetett, tehetetlen gazdag kislány, aki minden terhet a barátnőjére testál, és azt várja, Rose majd mindent megold helyette.
A könyv során két szerelmi szál is megjelenik. Lissa szerelmével kapcsolatban az ellenállást kissé erőltetettnek érzem, de azt hiszem, mindegy is, hiszen nem ez a főszál, hanem Rose. Fura ilyet mondani egy könyv esetében, de eleinte a szereplők közti kémia valahogy nem jött át. Nem ártott volna még több feszültség, mert hiányoltam a "szikrázást", bár végül elégedetten csuktam be a könyvet, hogy folytassam a második kötettel.
Vegyes érzéseim vannak a Vámpírakadémiával kapcsolatban. Egy részről tetszik, olvastatja magát, a történet sodor magával, azonban a karakterekkel nem vagyok kibékülve.
Rose igazi lázadó, aki mindig bajba kerül, amit imádnék, DE nagyon nem tetszik, ahogy szó szerint használja a barátait, mint Masont is, aki fülig szerelmes belé. Emellett irritál, mennyire gyerekes és önző (ami persze nem meglepő 17 évesen, de akkor is). Rose általában előbb cselekszik, minthogy gondolkozna, ami nem is lenne baj, csak néha zavaróan túllő a célon. Viszont imádom a humorát, hogy mindenre van egy-két "jó" szava és képes bármilyen szituációban előállni valami szarkasztikus szöveggel.
Nekem kicsit fura a kapocs közte és Lissa között, néha már túl soknak érzem. Ha már itt tartunk, Lissat nagyon nem szeretem. Számomra ő csak egy elkényeztetett, tehetetlen gazdag kislány, aki minden terhet a barátnőjére testál, és azt várja, Rose majd mindent megold helyette.
A könyv során két szerelmi szál is megjelenik. Lissa szerelmével kapcsolatban az ellenállást kissé erőltetettnek érzem, de azt hiszem, mindegy is, hiszen nem ez a főszál, hanem Rose. Fura ilyet mondani egy könyv esetében, de eleinte a szereplők közti kémia valahogy nem jött át. Nem ártott volna még több feszültség, mert hiányoltam a "szikrázást", bár végül elégedetten csuktam be a könyvet, hogy folytassam a második kötettel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése